Immár 5. alkalommal rendezte meg koronázó városunkban a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) és a Jobbik Magyarországért Mozgalom (JMM) helyi szervezete hagyományos, közös megemlékezését a magyarság e legsötétebb gyásznapján. A város közönsége egyre nagyobb érdeklődéssel és szeretettel fordul a kezdeményezés felé, a megemlékezők száma évről évre nő, idén 450-500 hazafi jelent meg. Rendhagyónak volt mondható az idei rendezvény, hiszen most először a Bazilika oldalában tartott megemlékezés után a több száz hazafi együtt vonult végig a Fő utcán, hogy a rendezvény zárásaként megkoszorúzzák a Corpus Hungaricum emlékművet. A turisták kedvéért minden nyárra feldíszített Fő utca és Városháza tér most először visszhangzott a Vesszen Trianontól és  a revíziós daloktól.

Alább Kónyi-Kiss Domonkosnak, a HVIM elnökségi tagjának a helyszínen elhangzott beszédét olvashatják:
 

Barátaim! 

 Nem először állok itt Önök előtt június 4-én, nem először osztom meg Önökkel gondolataimat a trianoni békediktátum máig nyúló hatásairól, következményeiről. Saját hagyományaimhoz hűen idén sem kívánok statisztikákat, dátumokat idézni egyetlen történelemkönyvből sem. Nem mintha nem lenne fontos tisztában lenni szörnyű veszteségünk mértékével, de ezt a munkát már elvégezték előttem sokan, történészek, írók, újságírók.

 Sokkal inkább azt érzem a magam feladatának, hogy levonjak valami konzekvenciát az elmúlt 88 év történéseiből. 1920-ban, senki, sem az akkori kormány, sem a nép nem fogadta el a gyalázatos békét. Az akkori politikai elit, konzervatívok, liberálisok, legitimisták és szabad királyválasztók, egyöntetűen álltak ki Trianon ellen. Mégis több, mint 20 évet kellett várni, mire történt valami. A 30-40-es években rés nyílott a szabadkőműves pénzoligarchia által irányított entente pajzsán. Rés nyílott, de nem magától. Bátor, felelősségteljes politikát folytató vezetőkre, elszánt tisztikarra és két erős európai barát segítő jobbjára volt szükség. Akkor ez mind megadatott, minden feltétel egyszerre állt készen. De nézzük meg, milyen előzmények után.

 A Monarchia fél évszázados fennállása alatt Magyarország virágzott. Virágzott gazdaságilag, kulturálisan, erkölcsileg és igen, katonailag is. Az állami és a katonai elitben egyaránt megkérdőjelezhetetlen  volt a becsület, a hit és a kemény emberi tartás. Trónörökösünk meggyilkolása után Németország bíztatására háborúba léptünk, hiszen a helyzet készen állt már, a szövetségi rendszerek felálltak, a nagyhatalmak mind a startvonalnál álltak, a Monarchia csupán elsütötte a jelzőpisztolyt.

 A háborút elveszítettük, elveszejtették velünk. Katonáink hiába harcoltak bátran a frontokon, hiszen ezek az évek voltak azok, mikor színre lépett a több, mint 100 éve, a francia forradalom óta munkálkodó háttérhatalom. Ez volt talán Európa első háborúja, amit nem a katonák, hanem bankárok, üzletemberek és mágnások döntöttek el.

A vesztes háború után első lépésként szétdarabolták a Monarchiát, majd elvéreztették Magyarországot. Igen, hazánkat nem megcsonkították, hanem addigi formájában eltűntették. Ne legyenek illúzióink, mi is ugyan olyan trianoni utódállam lettünk, mint Csehszlovákia vagy Jugoszlávia.

 Ránk köszöntött a 133 napig tartó patkányuralom, a Tanácsköztársaság. Szakrális birodalmunk helyén egy terrortól, bűnözéstől, különböző kommunista-cionista különítmények barbár gyilkosságaitól fuldokló műállamot hoztak létre. Azokban az időkben valós veszély volt, hogy országunk és kultúránk örökre eltűnik a Föld színéről. Ebből az anarchiából, ebből a káoszból támadt föl Magyarország. Pokoli mélységeket kellet ahhoz az országnak megjárnia, hogy megszülessen egy régi-új rendszer, mely hazánk eddigi utolsó reneszánszát hozta. Nagypéntek nélkül nincs feltámadás! Mikor nemzeti lobogónkat a söpredék taposta sárba, kihúzta magát egy akkor még kisebbségnek számító kör. Államférfiak, volt k.u.k.-s tisztek, konzervatív értelmiségiek. Nem azt nézték, mit szól a békés többség, azt tették, amit a lelkiismeretük diktált. És hiába szorongatták őket az entente ellenőrző bizottságai, Szamuelyk, Lenin-fiúk, vagy román megszállók, győzelemre vitték az ügyet. Mondjuk ki, hogy Horthy Miklós, Prónay Pál, Ostenburg Gyula és társaik Magyarország megmentői voltak. Harcuk, kitartásuk, meg nem alkuvásuk példa kell, hogy legyen előttünk.

Sajnos a történelem újabb háborút hozott, ahol már korán kirajzolódott a pénzoligarchia fölénye Európa nemzetei fölött. Egyszerre törtek ránk barbárok a tengeren túlról és Ázsia elmaradott sztyeppéiről. Gyengének bizonyultunk a kultúránk ellen zsigeri gyűlöletből táplálkozó háttérhatalommal, a különböző nagypáholyokkal szemben.

 1947-ben semmissé tették országgyarapító kormányzónk életművét, ismét visszaállították a trianoni határokat. 40 kemény évig nyögték nagyapáink a kommunista igát, mely alatt Trianon bűneiről, igazságtalanságáról szólni sem lehetett.

A világpolitikai helyzet alakulása 1989-re magával hozta az úgy nevezett rendszerváltást, mely ismét felbolygatta Közép-Európát. Az eddigi kommunisták kezéből rögtön a világuralomra törő �harmadik rend" leghűbb kiszolgálói, a liberálisok kezébe került a gyeplő. Miniszterelnököt csináltak egy teljesen alkalmatlan, gyengekezű és megalkuvó emberből, Antall Józsefből. Antall személy szerint is felelőssé tehető azért, hogy 1947-óta napjainkig változatlanok országunk határai, hiszen körülöttünk egymás után bomlottak föl a kisentente országai. Ukrajna önként javasolt tárgyalásokat Kárpátalja sorsáról, Antall elzárkózott. Horvátország önként vetette fel a perszonálunióhoz hasonló államforma alatt való egyesülést, Antall elutasította. Ezután a horvátok segítséget kértek tőlünk, Raffay Ernő, akkori honvédelmi államtitkár el is indította az első kézifegyverekkel megrakott szerelvényeket, azonban mikor ez Antall fülébe jutott, tajtékozva a félelemtől azonnal megtiltotta a további fegyverszállításokat. Később Szerbia elvesztette a háborút, a magyar kormány mégsem merte vállalni az európai hatalmak által sugalmazott szárazföldi beavatkozást, csupán légterünket engedtük át az amerikaiaknak.

 Hosszan sorolhatnám azokat a lehetőségeket, melyeket a gyáva és megalkuvó magyarországi vezetés elszalasztott az elmúlt lassan húsz évben.

És itt állunk most, egy ismét forrongó Európában. Nálunk már 2006. őszén robbant a feszültség, az olaszok, németek most kezdenek ébredezni, az írek, baszkok, csecsenek és albánok pedig már évtizedek óta küzdenek függetlenségükért. Hiszem, hogy történelmi változások előtt állunk, melyből Magyarország sem maradhat ki. Nem jósolok többet 10-20 évnél, és az öreg kontinens ismét lángolni fog. Hiszen tudjuk, hogy a történelem kereke forog tovább, ismétli önmagát.

 Ha a német weimari köztársaság vagy a magyar Tanácsköztársaság néhány hónap alatt megszülte az ellenállást, akkor a lassan 20 éve tomboló vadliberalizmustól sem várhatunk mást. És most nem kell a többi európai országot vizsgálni, nézzünk csak körül itthon. Az ún. nemzeti radikális tábor egyre duzzad, egyre komolyabb médiánk van, egyre erősebb szervezeteink jönnek létre. Úgy hiszem, lassan elérjük azt a szintet, ahonnan a változás visszafordíthatatlan lesz. Ha kellő számú ember kellően elszántan akarja az igazságot, előbb-utóbb valaminek változnia kell. Sőt, lássuk meg, hogy valami már régen megváltozott. Ez az ország nem ugyan az, ami 2006. előtt volt. Felébredt az oroszlán, ezrek lépnek elő a sötétből, öltenek magukra nemzeti jelképeket, ünnepeinken díszmagyart vagy bocskait, és igen, ha a helyzet úgy kívánja, símaszkot is!

 A néma hallgatás ideje örökre lejárt. Mi, jobboldaliak nem vagyunk többé hajlandóak szó nélkül tűrni, vagy legfeljebb egy-egy nagygyűlésen bégetni. Változást akarunk, és meg is küzdünk érte. És ha még többen leszünk, ha még elszántabban lépünk fel, akkor mi is elérhetjük azt, ami példaképeinknek sikerült a '20-as években. Sőt, ha az egyre több bátor fiatal szemébe nézek, nem azt mondom többé, hogy elérhetjük, hanem azt, hogy el is fogjuk érni.

Hiszek benne, hogy ez a démoni rendszer nem uralja soká a világot, hogy igenis megálljt parancsolunk a devianciának, eszméink devalválódásának, egész értékváltó világunknak.

És ha mi nem is, de fiaink megérik azt a percet, mikor kiragyog a nap a Kárpátok felett, Trianon semmissé lesz, Magyarországot újra a magyarok irányítják, szellemünk pedig végleg kiveti magából a liberalizmus mocskát és tekintetünk újra csak a jobbat, a magasabb rendűt, a nemesebbet keresi majd!